Ekam. Inhale.

Nagyon nehéz leírni, szavakká formálni azt az érzést, ami itt Mysore-ban hatalmába keríti a lelket. Annak ellenére, hogy minden átszállásnál vissza akartam fordulni, mert akkora félelmet éreztem magamban, valahogy mégis vitt előre egy még láthatatlan bizonyosság, hogy mást, máshogy nem lehet. Otthon maradni sokkal könnyebb lett volna, viszont mindig igaz, hogy egy-egy ilyen út többet ad, mint bármilyen új tárgy, vagy egyéb anyagi javak.
Nagyon sok szempontból hátráltatott volt az utazás megszervezése, kevés dolog sikerült elsőre, sőt volt, hogy másodikra sem. A vízumom pl. utazás előtt két nappal lett meg, így igazán nem tudtam őszintén azt válaszolni azokra a kérdésekre, hogy: és várod már? Nem. Mert nem tudtam biztosan, hogy tényleg várhatom. Illetve amikor ennyi akadályt kap az ember akkor elgondolkodik azon, hogy ezek azért vannak, hogy valahogy mindenképp eltereljenek és megóvjanak valamitől vagy azért, hogy megtanulj küzdeni és utána megkapd a méltó jutalmat. Eddig úgy tűnik az utóbbi.
Amikor először meglátod ezt az őrült káoszt és koszt, szemetet, akkor valóban felteszed magadnak a kérdést: mit keresek itt? Kellett ez, TEJÓÉG? Aztán amikor először elmész a shalába regisztrálni, akkor már egészen biztosan tudod, hogy jó helyen jársz. Sőt a legjobb helyen, ahol valaha életedben voltál.
Egy olyan szent tér működik ott, amivel még sehol máshol nem találkoztam. Mindenki segítőkész, nyugodt, szelíd, türelmes. Pl. egyből a reptérről érkeztem óriás csomaggal, elég későn, így azt mondták már csak másnap tudok regisztrálni. Aztán, gondolom mert annyira szerencsétlenül és elveszettnek néztem ki, csak megesett rajtam a szívük és végül mindent el tudtam intézni még aznap.
Aztán eljön a másnap, amikor egyedül kell kilépned az utcára, nincs taxis, nincs ismerős, csak a rengeteg folyamatosan dudáló robogó, autó, busz... Azt érdemes a közlekedésről tudni, hogy itt MINDENRE a dudát használják, szóval óriási a zaj és tényleg össze-vissza mennek. Első nap megdöbbenve néztem a helyieket, hogy képesek ekkora utak és forgalom közepén megállni és aztán a legnagyobb nyugalommal továbbsétálni. Aztán másnap muszáj volt nekem is ezt tennem, mert máshogy nem működik... Csak bennem nagyon nincs nyugalom. Sőt az egyetlen stresszforrásom itt az átkelés bizonyos utakon. Arról nem is beszélve, hogy hogyan bámulnak EGÉSZNAP az itteni férfiak. Nyugaton nyöszörgünk, hogy ha fél évente belebotlunk egy építkezésbe és beszólnak, itt ez állandó jellegű, folyamatos. Nehéz vele mit kezdeni, hozzászokni. Pláne úgy, hogy arányaiban sokkal több férfi van az utcákon, ráadásul csoportokban "állnak a férfiak". (Napok óta ez a Lovasi szám megy a fejemben...) Mert ugye a nő otthon süt, főz, takarít. Akikkel viszont még is szembetalálkozom az utakon, ők kedvesek, mosolygósak.
Pont úgy mint Saraswathi. Ahogy beléptem a terembe egyből elmosolyodott és mutatta hova tudom letenni a matracom. Hát. Pont elé. Szóval volt rémület rendesen. Aztán elkezded magadban: ekam, inhale...aztán minden jön magától.