Dve. Exhale.

Most leginkább a shala-ról szeretnék írni, hogy hogyan is zajlik itt a tanítás és milyen a gyakorlás. Már csak azért is, mert amióta itt vagyok, ma éreztem elsőként jól magam gyakorlás közben, és után. De erről kicsit később.
Azt már sokan tudjátok, hogy a KPJAYI volt az első, Pattabhi Jois által alapított ashtanga vinyasa iskola Indiában. Jelenleg két terem van. Az egyik a big shala, amit Sharath Jois vezet. A másik pedig Saraswathi iskolája. Mind kettő Gokulam-ban, egymáshoz közel található.
Tradícionális rendszerben működik itt a tanítás, ami azt jelenti, hogy nem befizetsz egy bizonyos összeget valamilyen kurzusra vagy teacher trainingre, és aztán kapsz egy csillogó szélű oklevelet, hanem amikor hosszas évek gyakorlása után a Jois család valamelyik tagja azt mondja: rendben, Tiéd az első sorozat, sikerült elsajátítanod teljesen, akkor megkapod az engedélyt arra, hogy az egész világon oktathasd. Ahogy néztem az oldalt kb. 500 ilyen tanár van összesen, ami egy nagyon kevés szám, ahhoz képest, ha belegondulunk, hogy csak Budapest hány oktatót termel ki magából évente ilyen-olyan néhány hetes, hónapos képzések által...
Továbbá érdemes tudni, hogy az ashtangának hat, egymásra épülő sorozata van. Akik mind a hatot taníthatják, ők már egészen kevesen vannak. Talán a legismertebb közülük Kino MagGregor.
Sok félreértés kering arról, hogy hogyan is lehet jelentkezni a shala-ba és hogy utána mi történik. Az első lépés az, hogy regisztrálsz az online rendszerükbe és nagyon várod, hogy vajon jó időpontot lőttél-e be, visszaigazolnak, vagy sem. Ami kötött, hogy minimum egy hónapot (Saraswathi 2 hétben határozza meg), és maximum 3 hónapot lehet egyszerre egy fél évben itt tölteni. Sharathoz már nehezebb a bejutás, mert Ő kéri, hogy tölts el 2-3 hónapot authorizált tanárnál, ami itthonról picit nehézkes, mert nincs ilyen oktató. Viszont aki ügyes és eljár a Bandhába, akik mindig meghívnak külföldi oktatókat, ő már simán lejárhatta a 2-3 hónapját. Tehát a válsztás elsősorban itt dől el.
Viszont nekem személy szerint fontos volt, hogy elsőre mindenképp Saraswathi-hoz menjek, mert nő és kíváncsi voltam, hogy egy ennyire yangikus irányzatot, mint az ashtanga, hogyan lehet módosítani a női test ciklikusságának megfelelően, ha szükséges.
Kora hajnaltól kezdődik a mysore style, viszont a gyakorlók különböző idősávokba vannak beosztva. Az első hónaposok későbbre kerülnek, aki pedig már a második, vagy harmadik hónapját tölti itt, ők eggyel előrébb, tehát egészen korán kezdhetik a gyakorlásukat. Én jelenleg hétfőtől péntekig 8:30-ra járok, szombat szabadnap, vasárnap 5:15-től van vezetett gyakorlás, mantrázás a big shala-ban.
Tehát ezt úgy képzeljétek el, hogy hétköznaponként megérkezünk a shala elé a kártyánkon lévő időpont előtt fél órával és onnantól kezdve még legalább 1 óra míg bejutunk, hiszen csak akkor lesz helye a matracodnak, ha az előző körből valaki befejezte. Ilyenkor Saraswathi kiszól: one more! És már is átmehetsz az egyik legfontosabb bejáraton itt Mysore-ban, hogy megkezd a gyakorlásod.
Saraswathinak 2-3 segédje van jelen alkalmanként, többnyire ők igazítanak, Saraswathi inkább azt figyeli, hogy mennyire mennek az ászanák, és ha valami nem megy, ott megállít. "Bhujapidasana is not correct. No kurmasana." Na, én ezt egyből megkaptam. Kedvesen kinevet minden alkalommal, amikor kiborulok belőle. :) Szóval ilyen szempontból is tényleg szigor van. Ha a sorozatban nem megy egy ászana, addig gyakorlod, amíg nem sikerül. Ha megvan, folytathatot tovább a kövekező, eggyel nehezebb ászanával.
Mindeközben a tanársegédjei is folyamatosan  figyelnek, és ahol szükséges, ott segítenek. Nekem ők a kedvenceim. Elképesztően tudatos, figyelmes, és nyugodt, de ugyanakkor erőteljes  igazítást adnak.
Viszont még ennek ellenére is az első egy hét nagyon kemény volt, nehezen ment a gyakorlás. Úgy tűnik ennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokjam azt, hogy min. 40 ember ászanázik mellettem egy elképesztően párás teremben, ahol közben 4 tanár figyeli azt, amit csinálunk. Alapvetően szeretem a sok ember által létrehozott csoportenergiát, viszont az ashtangát én szinte mindig otthon, egyedül gyakoroltam, így az első héten azért lesokkolt, hogy csupa idegennel vagyok körülvéve.
Eleinte nagyon kapkodó volt a gyakorlásom, sőt ideges. Tudatosítanom kellett magamban, hogy nem tudok hibázni, mert ha el is rontok valamit, nincs semmi baj, Saraswathi és a segédjei azért vannak ott, hogy segítsenek.
Aztán ma, 4 óra alvás után (egyszerűen nem megy itt több), úgy keltem ki az ágyból, hogy "akkorénmostazonnalhazaakarokmenni". Mindent soknak éreztem. A meleget. A zajt. A dudálást. A port. Az embereket. A túl fűszeres ételeket. A gyakorlást. Az om-ot. Mindent. Aztán valahogy rávettem magam, hogy elinduljak a shala fele, és ezt a sétát már csak azért is szeretem, mert pont itt van a közelben egy Sri Krishna Templom, gyönyörű zöld kerttel, és gyakorlás előtt, illetve után is be tudok menni mindig.
Aztán ma reggelre valami különös csoda folytán sikerült lelassulnom, sikerült megérkeznem. Ez az a fajta csoda, amikor eljutsz egy végpontig, és látszólag feladod, de közben csak az történik, hogy elengeded az elmédben keletkezett koncepciókat valamiről. És ha ez megtörténik, akkor már is újra minden rendben van, ráadásul úgy, hogy léptél is egy fokot magasabbra. Újra kényelmes a gyakorlás, stabil, lassú a légzés. Nem fáj semmi. Nincs szédülés. Nincs pánik. Csak csendes mosolygás és jóleső kilégzések.