REAL MEN DO YOGA 2. - Bíró Martin

Művészetek Völgye azért az egyik kedvenc időszakom az évben, mert teret ad a legérdekesebb találkozásoknak, és a legszebb beszélgetéseknek. Idén sem volt ez másként, a délelőtti ashtanga órákra szép számmal érkeztek az ország minden pontjáról a kedves jógik és jóginik. Itt ismertem meg Martint is, és mesébe illő, inspiráló történeteit, továbbá fiatal kora ellenére igen bölcs gondolatait. Kérdeznem is alig kellett, tökéletes flow-ban van...

Mikor találkoztál először a jógával?

Spanyolországban, közvetlenül az El Camino befejezése után, ami egy elég érdekes egybeesés volt. Embert próbáló út volt a számomra, mert 23 nap alatt jártam le, ami általában más zarándokoknál 40 nap. De szeretem kicsit nyüstölni a testemet, hogy az anyag egyre inkább haljon és valami másnak adjon teret. Párizsból mentem, összesen 1500-1600 km-t. Francia-spanyol határtól számítva volt 23 nap. Megérkezésem után Santiago de Compostela-ban a katedrális előtt dobolgattam és odajött a Kanári-szigetekről egy úriember, aki felajánlotta, hogy ha van kedvem, akkor kipróbálhatok vele néhány páros gyakorlatot. Ekkor már 6-an voltunk a téren, aminek aztán az lett a vége, hogy 50-en jógáztunk együtt. Nagyon jó energia volt, ahogy a megfáradt zarándokok együtt frissítették fel magukat. Számomra pedig ez a fajta mozgás olyan volt, mint egy testi evangélium, egy örömhír a testemnek, ami fenntart és megtart. Úgy éreztem, hogy egy olyan fajta extázist éltem át a testemmel, amit úgy képzelek, hogy ha Isten itt lenne közöttünk, akkor valahogy így érezné magát itt... És ha ez a jóga, ha művelem is, és tartom is, akkor valószínű, hogy a testem is és a lelkem is valamilyen szinten egy harmóniát és megnyugvást talál.

Miért kezdtél el utazni?

Egyfajta protestálásnak éltem meg az életem, a szüleim ellen is, az iskola ellen is. Úgy gondolom, ahogy Platón is már egészen régen megmondta: egy gyereknek 10-11 éves koráig csak a mozgással kellene foglalkoznia, és a természetben lenni, hogy egy olyan magot ültessen el magába, ami egész életében csírázik, amit csak a nap süt és a föld táplál. És utána jöhet a zene, nem is maga a lexikális tudás, és ha mindezek után összeállt a test és a lélek a zene, a hang által, akkor jöhetnek a levelek: a matematika, a csillagászat, a gyógyászat, stb. Érettségi után elutaztam egy fesztiválra Spanyolországba, aminek aztán 4 év világjárás lett a vége. Abban az időben elég sok tudatmódosítót fogyasztottam, akkor még azt hittem, hogy a tudatot így kell feszegetni, ez egyfajta tévedés volt a részemről, azóta beláttam. Utazásaim során sokat foglalkoztam a klasszikus filozófiával, főleg Diogenészt kedvelem nagyon. Ő világított rá arra, hogy amit birtokolsz, az birtokol téged is. Az utazás során teljes minimalizmusban éltem és az agyam csak azon dolgozott, hogy legyen mit ennem, hogy legyen hol aludnom. Iyenkor az ember óhatatlanul is egybe ivódik, asszimilálódik a természettel. Életem legjobb élménye, hogy annyira eltűnt az emberszagom, annyit izzadtam, annyit mentem, tudatosan böjtöltem, hogy egyik alkalommal egy rókával aludtam együtt egy portugál kis kőházban. Eltűnt az emberszagom és valami más ivódott belém, a kövek, a virágok ereje…

A tunyaság, a dőreség ezek mind terhelik, lenyomják a lelket. Weöres Sándor mondta, hogy az a test, amit teletöltesz anyaggal, ott annál kevesebb hely marad a léleknek. Ezért jó a böjt is, és a mértékletesség.

Volt egy olyan utam, hogy fogtam a kerékpárom, és Magyarorszáról kimentem egészen Portugáliába. Napi szinten a sok mozgástól megacélosodott az izomzatom, mindig patakokban fürödtem, mandula ligeteket szagoltam. A szabadban az ember testén megtörik a fény, átjárja az elemek ölelése. Eltelni, szétfolyni, ellazulni. Ez nekem Provence-ban nagyon átjött, amikor a rozmaring, a levendula, a meleg kövek illata átjárt. Aztán eléred a tengert és elérsz az elíziumba. És ezek a dolgok, amik miatt visszajöttem, hogy megmutassam ezt valakinek.

Nagyon jó emberekkel találkoztam kint külföldön, de mindenkin azt láttam, hogy menekül valami elől. Minden utazás egy “sorssarok”, amikor eléred a széleket és aztán visszanézhetsz középre.

A Camino után is még egy nagyon hosszú út várt rám, és belőlem az utazás nagyon sok energiát kivett akkoriban. Nem hétköznapi módon csináltam ezt, kevés pénzből, minden nap a csillagos ég alatt... Sokat szűkölködtem, de életem azon szakaszában történt velem egy csoda és valamilyen szinten akkor éreztem magam beavatottnak valami Istenibe. Pamplona után történt velem. Akkor este nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, a holdvilágnak fényében jártam Pamplona utcáit. Annyira hideg volt az éjszaka, hogy egyszerűen muszáj volt tovább mennem, hogy a hő megmaradjon a testemben, és akkor találtam egy hatalmas keresztet, aminek volt egy kis szentélyszekrénye, amiben kegytárgyak voltak és találtam egy római rózsafüzért. Tekintve, hogy katolikus neveltetést kaptam, meg katolikus iskolába is jártam, ezért elmondtam a Miatyánkot, imádkoztam a Szűzanyához, és aztán a Hare Krisna mahamantrát vibráltam. Tudni kell, hogy előtte Párizsból Spanyolországig szintén gyalog tettem meg az utat, és akkor nagyon megerőltettem magam. Elpattant a lábamban egy ér, majdnem járás képtelenné váltam, csak bottal tudtam menni egészen Pamplonáig. Aznap összeestem valami szántásban, elájultam, és reggel mikor felkeltem minden véraláfutás és minden bajom egyszerűen felszívódott. Nekem ez olyan meghatározó élmény volt, ami nem enged azóta sem. Így utólag visszagondolva ez volt az én keresztutam, és letettem a keresztet. Az a szomorúság a mai világban, hogy az ember utolsóként fordul Istenhez, és nem elsőként. Ez nagyon nagy feszültséget okoz.

Milyen volt a hazatérés?

Túlfeszítettem a húrt magammal szemben, kicsit bele is rokkantam ebbe a rengeteg külső ingerbe, ami az utazással jár. Amikor hazaértem, volt egy év az életemben, amikor ez a sok történés összesűrűsödött, és a “minden lépés új” megszűnt. Újra itt voltak az ismert dolgok, de egyáltalán nem izgatott, nem mozgatott az egész. Rájöttem veszélyes amit csináltam, mert akkor viszont itt belül kell megtalálni a nyugalmat, és a rácsodálkozást a pillanatra. Közben az a vezérelv irányított, hogy a bolodgság akkor teljes, ha megossza az ember valakivel. Olyan dolgokat láttam, ami nekem nagyon sok volt, olyan hajnalaim, és olyan alkonyaim voltak, amit egyszerűen meg akartam osztani valakivel, mert már nem bírtam el, és arra gondoltam ezt mindenképp meg kell mutatnom valakinek.

Hogyan gyakorlod a jógát?

Sajnos még nem tudom rendszeresen és magamtól hibátlanul gyakorolni, de amikor csak tehetem gyógynövényekkel kötöm össze a mozgást. Kezembe veszek valamilyen növényt és úgy kezdem el a Napüdvözleteket, hogy belélegzem az illatát az adott virágnak, levélbek, igyekszem közelebb kerülni a lelkéhez. Szeretem azt is, hogy van egy fajta zeneiség a jógában, ami a légzés által jön létre. A jóga is egy olyan iránytű számomra, ami egyszerűen óhatatlanul is megmutatja, hogy az ember merre lépjen. Az ember egyszerűen nem súlynak érzi magát, hanem levegőnek, és nem taposás az élet, hanem lépés, előrelépés. A jóga, mint jelentés kapcsolat az Istennel és ha én kapcsolatban lehetek tényleg Istennel ez által a testi gyakorlás által, akkor valószínűleg a lélek is találkozik vele, egy összefonódás alakul ki.  Ahogy Weöres Sándor is mondta: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Vízöntő vagyok, az életem csupa mozgás, csupa hullámzás. A jógán keresztül is és az imádságon keresztül is próbálkozom megtalálni a nyugalmat. De még csak próbálkozom…

Amikor tiszta tekintetű emberekkel találkozom, amikor látom bennük a harmóniát, akkor én is érzek egy hívást és törekszem felé, csak valahogy az életem még mindig nem enged, valamit az életmből még kihagytam talán.

Merre tovább?

Most már az életemben egy stabil pont kell, mert úgy érzem, hogy nagyon szétszórtam magam. A világraszakadtság már megvolt, most már azt várom a Jóistentől, hogy a biztos pontot adja meg. Úgy tűnik most jön a révbe érésem, mert az iskola is most kezdődik ebben az évben, a Kőrösi Csoma Sándor Magyar Egyetem, ahol végre illő emberekkel találkozom ahhoz, hogy tanulhassak.

Az Isten engem sajnos úgy vert és egyben áldott meg, hogy nagyon érzékeny lettem a külvilágra. Sokan mondják, hogy látszik mennyire fáradt vagyok, de egyszerűen nem tudok aludni. Annyira nyughatatlan ez a világ számomra, annyira erőszakos, agresszív, ezért célom, hogy egy nyugodt helyet alakítsak ki magamnak. Ezért van bennem a pásztorkodás utáni vágy is, illetve a tanítás, de ahhoz meg el kell menni tanulni előtte, el kell mélyülni, hogy az ember tudjon is visszaadni. Mindenki más lelkiétvággyal születik, és ez lehet bennem kicsit erősebben van jelen.

Most értem oda, hogy az iskola, a tanulás is megadott nekem is. Egy visszaigazolásnak érzem azt az élettől, hogy ha az ember jó dolgot csinál, akkor igen is a pozitív dolgok jönnek majd vele szembe.

Hogyan találkoztál a Krisna-tudattal?

A Krisna-tudattal is Spanyolországban találkoztam, akkor csak láttam őket, szimpatikus volt, hogy ők énekelnek az utcán, ők világra viszik és nem templomba zárják a vallást, ami szerintem nagyon fontos. Bennük látom a nyugalmat. Egyszerű, kézzel fogható dolog, ami látszódik rajtuk.

Aztán Keszthely lett a gyújtópontja ennek ez egésznek, ahogy ma tekintek a Krisna-tudatra. Mérnöknek kezdtem el tanulni, de rájöttem, hogy valószínűleg soha nem fog semmit hozzám adni ez az állami forma, és aztán elmentem Somogyvámosra és akkor ott olyat éltem meg, ami azóta is elkísér engem.

A Fiatalok a Magyar Vidékért Alapítványt képviselitek itt a Művészetek Völgyében, egy olyan teázó formájában, ahol hazai gyógynövényekből készült főzeteket kínáltok...

Így van, és készül egy budapesti teázó is, a Bródy Sándor utcában. Teázó és közösségi tér egyszerre, előadásokkal, vagy akár mantra estekkel tarkítva. Én részemről vidékről szeretnék inkabb részt venni a hely működésében. Budapest kicsit azért erős nekem, beteg is tudok ott lenni. Olyan, mint ha lenne egy tiszta lap, és azt bekormozod. Nekem kell az, hogy 4-kor felkelek, 8-kor meg lefekszem aludni, én ettől érzem jól magam, és szerintem ez egy jó dolog, ez lenne a normális. Ezt a város kevésbé engedi.

Szerintem a városban összpontosul a legtöbb baj. A természet elsimít mindent. Amikor városokban voltam, mindig megtalált a veszély. Az egyik leggazdagabb helyen, Antwerpen-ben történt az első lopásom. De Marseillei-ben is kiraboltak.

Például ez az oka annak is, hogy a mai fogalkozáskoban a férfi nem tud igazán férfi lenni, tekintve, hogy egy irodai munkában nincs semmi fizikai megerőltetés. Decartes mondta, hogy: kicsit minden nap le kell győznie magát az embernek, hogy ember maradjon.

A természetben minden nap tud valami újat találni az ember. A természet magába hordozza a változást, a megújulást. Egy városi környezetben ez egy ponton megakad. Ahogy Hamvas Béla is szokta mondani: ez a világ legnagyobb kertje, amit mi kaptunk, és az a baj, hogy csak egy kicsit kellene kinyújtani a kezünket egy fa gyümölcséért, de mi még sem tesszük. Mennyi időnk, terünk lenne itt bármit gyakorolni ami az Istenséggel kapcsolatos, mert igazából a megéles annyira egyszerű és könnyű lenne itt. Ott van Zala, Nyírség, mind remek helyek.

A vidéki életnek akarom átadni magam, hogy a tanulás, az imádság, a jóga, és a böjt legyenek a jelszavaim. Amikor ezt gyakoroltam rendszeresen, akkor volt tartásom, akkor volt gerincem, akkor volt becsületem, akkor éreztem magam embernek. Valószínűleg itt Magyarországon fogom folytatni ezt az egészet, vagy talán az én végső helyem India lesz. Ez lehet még csak egy idea, de azért a tenger mellett le tudnám élni az életem.