Fekete-Kovács Kornél: Ha zajongok, és keresem azt, amit el akarnak mesélni, akkor nem fogom megtalálni. Csak akkor tárulnak fel ezek a hangok, ha csöndben vagyok és figyelem, azt, ami körülvesz.

Fotó: Burger Barna

Fekete-Kovács Kornél a Modern Art Orchestra vezetője mesélt legújabb darabjáról, amit hamarosan a Művészetek Palotájában fog bemutatni. Továbbá arról, hogy ez hogyan kapcsolódik a jóga filozófiai rendszeréhez, hogy milyen volt neki Indiában gyakorolni, és hogy mit jelent számára a nyugalom.

Március 27-én mutatod be Foundations című új darabod, amiben a jóga nyolc ágának első két tagját zenésíted meg. Ennyi jógi egyszerre még biztos nem volt a Művészetek Palotájában, mint amennyien most leszünk a Facebook esemény oldalát elnézve...

Igen, nyilván ti arra vagytok kíváncsiak, hogy ez a tudás és filozófia hogyan tud majd megjelenni zeneileg, de az én szándékom valójában az, hogy azoknak az embereknek is meg tudjam mutatni, és azokhoz is közelebb hozzam ezt a filozófiai rendszert, akik egyáltalán nem ismerik a jóga elméleti aspektusait. Fontos számomra, hogy bárki megláthassa azt, hogy itt nem arról van szó, hogy mi már-már szektásokként füstölőket gyújtunk, mantrákat mormolunk és körbehatároljuk magunkat egy képzeletbeli vonallal, hanem hogy valójában ez az egész nem szól másról, mint az életről. Ez az embernek a kapcsolata a világgal. Ezzel az előadással pont azt szeretném közvetíteni, hogy ez a tudás bárkinek a rendelkezésére áll. És az is egy fontos dolog, hogy amikor azt mondjuk: jóga, akkor az emberek legnagyobb részének az jut az eszébe, hogy furcsa ruhába öltözött emberek a nyakukba teszik a lábukat. Pedig legyünk őszinték, ez az egész rendszernek valóban a része, de egy sokkal kisebb része, és a többi is épp olyan fontos, mint az, hogy a különböző testhelyzeteket gyakoroljuk.

Márpedig jelenleg ezzel azonosítják a jógát...

Szerintem jóginak lenni nem az ászanázást jelenti. Indiai útjaim során találkoztam néhány olyan emberrel, akik a szellemiségükkel, a viselkedésükkel egyből kivívták bárkinek a figyelmét, és nagyjából három perc alatt rájött az ember, hogy na ő az, akitől szeretne tanulni. Arvind Pare például ilyen. Tanár, filozófus, aki kifejezetten nyugati jógiknak tanítja a Bhagavad Gítát, és a Jóga szútrákat. Nekem egyébként ez az egész kattanás is onnan jött, hogy tavaly, amikor kint voltam Mysore-ban, akkor 5 hétig jártam hozzá filozófiát tanulni és az akkora hatással volt rám, hogy amikor hazaérkeztem, elkezdett körvonalazódni a fejemben ennek az előadásnak az anyaga. Formailag még nem tudtam elképzelni, hogy a Jóga szútrákból, hogyan írjak egy darabot (lehet, hogy ez lesz az életem hátralévő részének a küldetése), így szűkítenem kellett a témát, és így emeltem ki a jámákat és a nijámákat.  

Mikor kezdtél el jógázni? Tudom, hogy ashtangázol. De egyből ezzel kezdtél?

Nekem volt egy nagy mesterem, Butch Lacy, aki mindig megerősítette azokat a sejtéseimet, vízióimat, amiket a spirituális lét és a zene közti kapcsolatomban megéltem. Én innentől számolom azt, hogy "jógázom". De az is, hogy egy jógastúdióban gyakoroljak ászanákat már nagyon régóta bakancslistás álmom volt. Viszont olyan helyen laktam korábban, ahonnan megoldhatatlan volt, hogy hajnalban bejárjak jógaórákra. Meg azért valljuk be őszintén, egy zenésznek az élete nem olyan, hogy este kilenckor lefekszik és reggel ötkor fölkel. Az esetek túlnyomó részében éjfélkor kerülök ágyba, és ebben az életformában sokkal nehezebb megvalósítani azt a rendszerességet, amit a gyakorlás megkövetel. Márpedig a rendszeresség, és az, hogy egy általános ritmust adjon a gyakorlásnak az ember szerintem nagyon fontos és ezzel még a mai napig küzdök. 

Aztán négy évvel ezelőtt beköltöztem a városba és ennek a lehetősége kinyílt. Lementem először egy half led órára, ami teljesen katartikus élmény volt annak idején. Folytattam is, jártam a vezetett órákra heti 2-3x, és eltelt 3 hónap, amikor kilátásba került egy new york-i utazás, ahol el akartam menni Eddie Stern óráira, és amikor ezt elhatároztam, akkor Szalai István, a Bandha vezetője elkezdett velem úgy foglalkozni, hogy akkor engem fel kellene készítenie, ha én az Eddie Stern mysore óráin szeretnék gyakorolni. Valahol ez volt az első nagy lépés, amikor először lementem mysore órára, ahol ugye már fejből kell tudni a sorozatnak a rád vonatkozó részét. Gyakoroltam is és valóban eljutottam Eddie-hez, ami nagyon nagy élmény volt.

Miért? Miért volt ő más?

Minden tanár más. Nehéz megmondani, hogy például Govinda Kai mitől jó, vagy Saraswathi Jois, vagy Santina Giardina-Chard. Talán ahol ez leginkább tetten érhető, az Santina-nál van, mert ő azért egy nagyon specifikus metódussal tanít. De a többieknél én elsősorban azt érzem, hogy a kisugárzásuk, a jelenlétük, ahogyan a teret tartják vele, elsősorban az az amitől más és más és különleges egy-egy tanár és óra. 

Aztán jött 2017-ben Mysore. Elsőként Saraswathi Jois-nál tanultál. Kimondottan hozzá szerettél volna menni, vagy amiatt választottad őt, mert Sharath nagyon szigorúan limitálja a gyakorlóit?

Nézd, őszinte leszek! 45 évesen voltam, amikor elkezdtem ászanázni. Egy 45 éves embernek az élete már olyan dolgokat rakott a testére, ami (és ilyenkor saját magammal is őszintének kell lennem, amikor azt mondom) visszafordíthatatlan nyomot hagytak maguk után. Ráadásul az az életvitel, ahogy én éltem korábban sem kedvezett a jógagyakorlásnak. Valamennyit mozogtam ugyan, de nem volt ez egy tudatos elhatározás. Nagyon sokat dolgoztam, és stresszeltem magam, és ez azért nem múlik el nyomtalanul. Egy ilyen háttérrel, ha akarnám sem tudnám, az ászanák gyakorlását úgy művelni, mint egy 23 éves. És szerintem jó, ha tisztázza saját magával az ember, hogy mi az amit lehet és mi az amit nem. Valahogy azt éreztem, hogy Sharath körül van egy olyan megfelelési kényszer, amivel én nem tudok, vagy nem szeretnék azonosulni. Hangsúlyozom, hogy kívülről szemlélem a dolgot, de úgy érzem, hogy valóban valamiféle "jógaverseny" zajlik ott, viszont nekem nem esik nehezemre ettől távol tartani magam. Próbálom önmagamat megkeresni ebben az egész helyzetben, illetve az ászanagyakorlás helyét az életemben. Ez utóbbi az én oldalamról semmi más, mint egy segítség a spirituális énem megtalálásában. Mindezzel együtt, mégis csábít oda valami, és egyszer szívesen kipróbálnám Sharath shaláját is, mert az is valószínű, hogy az ellenérzéseim ezzel kapcsolatban, bizonyos részben az én belső bizonytalanságomat tükrözik: vajon vagyok-e elég jó, elkötelezett és felkészült, ahhoz, hogy nála gyakoroljak? A „tigris” biztosan megérzi azonnal minden gyengeségem...

Mesélj Saraswathiról, mert az azért meghatározó, amikor az ember legelőször bemegy a Jois család valamelyik tagja elé gyakorolni...

Nagyon érdekes volt, de én őszintén szólva az első pár napban nem éreztem a hangulatát, és azt, hogy itt most valami különleges történik.

Ezzel nem vagy egyedül.

Engem nagyon zavart például, hogy az ablak előtt várakozó, amerikai gyakorlók hangosan röhögcsélnek, és mivel amerikaiak, ezért ráadásul egy oktávval följebb beszélnek, mint a normális emberek. Saraswathi meg a telefonján az aktuális slágereket hallgatta, amit még énekelgetett is mellé néha. Nekem ehhez azért idő kellet, amíg megszoktam. Úgy 2 hét elteltével viszont kezdtem érezni, hogy olyan helyeken vagyok a gyakorlás alatt ahol korábban még soha nem jártam. Emlékszem épp a Marichyasana C-vel kínlódtam akkor és az utolsó napokban nagyon kedves lelki támogatást kaptam tőle, meg a segédjeitől is. Rendkívül aranyosak voltak, ahogy drukkoltak nekem, hogy meglegyen végre ez az ászana. Mindig kérdezték: did you catch? Nooo, hangzott a válasz és akkor óriási sajnálkozásba fogtak. Ez mindig megmosolyogtatott és a végére nagyon jól helyére került ez az egész.

Én hetekig meg voltam róla győződve, hogy Saraswathi nem figyel, főleg az újakra, és úgy 3 hét után vettem észre azt, hogy de, csak mondjuk nem úgy, ahogy elvárod, vagy számítasz rá.

Legyünk őszinték, azért volt olyan, hogy leült a karosszékbe, velem szembe, én gyakorlatilag a lábánál gyakoroltam, és egy fél órára elszunyókált. Ami mondjuk valahol érthető, hiszen az ő korában az egy emberfeletti dolog, hogy felkel reggel 4-kor és délig a shala-ban van.

Mysore hogy tetszett?

Aki járt már ott az tudja, hogy az nem fog működni, hogy az ember leszáll a repülőről, és akkor egyből ott van, megérkezik. Abban a pillanatban, hogy ha azt az életedet próbálod meg oda bepasszírozni, amit itthon élsz, akkor mindenről lepattansz. Akkor minden szituációban rosszul tudod magad érezni. Attól, hogy koszos a fürdőszoba, hogy átvernek a riksások, sorolhatnám, de ha az ember odaér és nem azzal kezdi, hogy ezzel ellenkezik, főleg az ő létükkel szemben, hanem beleengedi magát abba ami ott van, átveszi azt a tempót, azt a fajta kommunikációt, akkor elkezd működni. Viszont ehhez idő kell. Minimum kell egy hét, amíg az ember valamelyest beleszokik ebbe. 

És sikerült?

Én nagyon szeretek ott lenni. Korábban is jártam  már Indiában munkaügyben, de az nagyon más volt. Amikor az ember egy olyan dologért utazik egy másik kontinensre, ami csak ott van a világon, és fejet hajt e felett a tény felett, akkor elkezd működni valami különleges energia. 

Miután hazaérkeztél milyen volt újra, itthon ráállni a matracodra?

Meghatározó, mert tulajdonképpen onnantól számolom azt, hogy stabil gyakorló lettem. Az első mysore-i út adta meg azt, hogy már nem volt kérdés, hogy minden nap kigurítom a matracot.

És a második utad?

Az már sokkal könnyebb volt, hiszen már nem idegenként érkezel. Ismeri az ember a helyi viszonyokat, tudja hol kell robogót bérelni, a riksás már nem tudja átverni, stb. Most már csak a mosodás vert át, de ezek megúszhatatlan dolgok. Meg tulajdonképpen ez egy olyan kérdés, hogy az az összeg, amivel ők be tudnak csapni, az nekik egy hatalmas érték, én meg úgy vagyok vele, hogy nekem tulajdonképpen mindegy. (Mondjuk ez a mosodás lehet, hogy másnaptól egy hétig ki sem nyitott, annyit zsebelt be rajtam.) A módja, ahogyan elveszik az persze nem túl szimpatikus, de valahol még azt is megértem. Nem csak „jógik” lakják Indiát! Akármit csinál az ember nagyjából fél kilométerről látszódik rajta, hogy egy idegen, és ha valaki idegen, akkor az egy potenciális áldozat. Becsapják, ha nem elég körmönfont, vagy dörzsölt. Innentől pedig már tényleg csak az kérdés, hogy ezzel én magam mit kezdek. Hogy most azon a párszáz forintnyi rúpián elkezdek vele vitatkozni, vagy azt mondom, hogy vigye haza a családjának. Én az utóbbit választottam. 

Második utadon már Vijay Kumar-hoz mentél...

Igen, kíváncsi voltam arra, hogy mi van akkor, ha az ember egy olyan helyen gyakorol ashtangát, ami nem a Jois család az iskolája. Nekem nagyon jó volt. Iszonyatosan jó energiája van. 

Ő több elméletet is tanít, igaz?

Igen, viszont mi csak a reggeli órákon voltunk, illetve egy órát vettem tőle, de az is inkább egy beszélgetés volt. Viszont ha legközelebb megyek, akkor ez biztos, hogy egy fontos dolog lesz. Érdekel a pránajáma, a légzés szabályozása, de ugye Sharath azt tanítja, hogy csak a második sorozattól kezdheted el gyakorolni. Viszont mi van ha én soha nem jutok el a második sorozatig? Ez is egy olyan sztereotípia, ami visszafogott abban, hogy egyáltalán megkérdezzek egy másik tanárt is erről az egészről.

Fotó: Birtalan Zsolt

Vegetáriánus vagy. Ezt a jóga gyakorlása hozta?

Körülbelül már egy éve jógáztam, mikor teljesen elhagytam a húst. De korábban is tisztában voltam azzal az embertelen ténnyel, amit a húsipar művel. Szerintem ez egy iszonyat, és én ebben nem szeretnék részt venni. Az nem normális, hogy egy malac, egy marha, vagy egy csirke az egész életét akkora helyen tölti, ahol éppen elfér, és az ő táplálására erdőket vágnak ki, és a mezőgazdasági növénytermesztés 70 %-a az nem emberi fogyasztásra készül, hanem állati takarmány lesz belőle, mert a húson lévő haszon magasabb, mint ami a növényen van. Üzlet az egész. Ráadásul ezek az állatok életükben nem léptek egy métert sem, pedig az izomzat attól alakul ki, hogy ha mozog, mozgatva van. Tehát felmerül a kérdés, hogy mitől lesz akkora combja egy csirkének? Valószínűleg azoktól a szteroidoktól, amiket beléjük nyomnak. Innen indult az egész. Majd ehhez jött hozzá a jóga filozófiai mondanivalója. Ha kinyitsz egy ajtót és az az ajtó becsukódik mögötted, akkor már nem tudsz visszafelé menni. Ezek az ajtók egyre-másra nyílnak ki, én pedig olyan vagyok, aki bemegy rajtuk. Azóta jobban is érzem magam ettől, ráadásul nem is eszem annyit. Szerintem a nagymamáink táplálási metódusa nem a legjobb. Valahogy a magyar ember akkor érzi jól magát, ha már degeszre ette a hasát. Pedig sokkal kevesebb is bőven elég.

Meditációval foglalkozol?

Japázni szoktam, az egy bevált módszer. Például azért szeretem nagyon Govinda Kai-t, mert az a fajta attitűd, ahogy ő kezeli az ászanagyakorlást, az nagyon közel áll hozzám is. Számára sokkal fontosabb a filozófia, a spiritualitás, a mantrázás. Ha valaki azt mondja, hogy jógázik, akkor szerintem ezek kihagyhatatlan részei a folyamatnak. Ha valaki ezeket félretoltja, és csak ászanákat gyakorol, akkor az én négy éves tapasztalatom azt mondatja, hogy nem tud ugyan addig eljutni, mintha a jógának valóban mind a 8 ágát próbálná sajátjaként kezelni. Nagyon gyanús, hogy nem ugyan oda fogunk érkezni.

A zene és a spiritualitás hogyan kapcsolódik össze benned?

Én főleg egy improvizáló muzsikus vagyok. A művész szót nem is szeretem használni, mert abban benne van, hogy mű. Az az nem igazi. Ha improvizálsz, akkor alapból ugyanonnan indulsz, mint ahova érkezel mondjuk 20 perc meditáció után. Hasonlóan zárod ki, azt ami körülvesz és hagyod, hogy megszólaljon egy hang. Ha megteremted az ennek megfelelő gondolat nélküli környezetet, akkor tudsz igazán improvizálni. Én azt vallom és az egykori mesteremnek, Butch Lacy-nek is az volt a tanítása: nem vagyok más csak egy közvetítő, egy csatorna ebben az egészben és ha elég figyelmes és türelmes vagyok, akkor meghallom azt, amit küldenek nekem. Ha zajongok, és keresem azt, amit el akarnak mesélni, akkor nem fogom megtalálni. Csak akkor tárulnak fel ezek a hangok, ha csöndben vagyok és figyelem, azt, ami körülvesz. És ez a sok hang mind így jön, és csak hagyom. Amikor valami olyat küldenek Fentről, amit fel is tudok fogni, akkor azt pedig megköszönöm.

Fotó: Burger Barna

Végtelenül nyugodtnak tűnsz. Ez lelkialkat, vagy az évek során sajátítottad el?

Vannak, akik azért tudnának mesélni, hogy én mennyire ideges is tudok lenni olykor... De alapvetően azért valóban nyugodt a természetem. Vannak helyzetek, és emberek, akik azért ki tudnak hozni a sodromból. És akkor magamra sem ismerek, hogy de hát hogy kerültem ide? Én nem is ez vagyok.

És amikor ki kell állnod több száz ember elé, akkor is nyugodt vagy?

Akkor vagyok a legnyugodtabb. Gyerekkoromból emlékszem utoljára olyanra, hogy remegett a lábam a lámpaláztól. Tudod honnan jön ez? Onnan, hogy amikor én odaállok több száz ember elé azzal nekem célom van. Nem azért állok ki, mert valahogy úgy hozta az élet. Ha valaki úgy áll oda, akkor lehet lámpalázas, mert akkor nem tudja, hogy mi fog történni. Szerintem a csend az alapjába véve egy szentség és ha én odamegyek és játszom a hangszeremen, vagy karmesterként egy „zenekaron”, akkor egy óriási nagy felelősség, hogy a csendet átmenetileg megtöröm, és abban az időben, amikor ez megtörténik, akkor mi fog ott elhangozni. Amikor én kiállok a színpadra, akkor tulajdonképpen azért megyek oda, hogy az ott ülő emberek "csendjét" tudatosan megzavarjam, és egy olyan élményt adjak nekik a csendjük helyett, amivel kárpótolni tudom őket a kölcsönvett „szentségükért”. Ha én ezt így fogom fel, akkor ebben semmi rizikó nincs. A felelősség nem abban rejlik, hogy nekem ott most meg kell felelnem, hanem abban, hogy amit majd ott csinálok az valóban őszinte dolog legyen. Ha ezt meg tudom csinálni, akkor nyertem. Ebben az a legnagyobb kihívás, hogy ha őszinte vagy a színpadon, akkor bizony minden egyes alkalommal a saját magánéleted is közbeszól. Ha én azt akarom odaadni a közönségnek, aki vagyok, akkor abban benne van az is, hogy ma nem vagyok jól, ma rosszul érzem magam, ma szomorú vagyok, ma zokogógörcsöt kaptam és ezt is oda kell vinnem és ha én ezt az egészet őszintén gondolom, és valóban el tudom játszani, vagy bele tudom írni egy darabomba, akkor van értelme az egésznek. Ha ezt el kellene rejtenem, úgy kellene csinálnom mintha egy szupermen lennék, vagy mint aki sohasem téved, sohasem hibázik, és mindig kiegyensúlyozott teljesítményt tud nyújtani a színpadon, akkor kéne, hogy izguljak. Persze az már egy más kérdés, hogy az emberek szupermenekre vágynak, és nem hús-vér halandókat akarnak csodálni. Az igazat megvallva, ez egy teória, amelyre szigorúan törekszem, de valójában ezt nagyon nehéz mindig alkalommal 100%-osan megvalósítani. Nagyon sok olyan helyzet adódik, amikor az embernek tényleg meg kell felelnie a színpadon, de próbálom ezeket elkerülni, és próbalom ezeket még akár egy előadás közben is átfordítani.

A szakmának kell megfelelni?

A szakmának, a közönségnek, annak a fajta elvárásnak, amit egy adott zenei anyag eljátszása eléd gördít. Ráadásul az amit én "munkahelyemnek" tekintek, a Modern Art Orchestra, az egy olyan formáció, ahol nagyon sokféle dolgot csinálunk, és nem csak a saját szerzeményeimet adjuk elő, hanem más zeneszerzőkét is. Ilyenkor előadóként kell helyt állni egy másik ember zenei koncepciójában és az mindig egy elvárás, aminek vagy megfelelek, vagy nem. Hiszen amikor a saját zenémet játszom, azt viszont úgy is csak én tudom a legjobban játszani. Mostanra már kialakult az a metódus, hogy amennyiben nagyon távolinak érzem egy másik szerző zenéjét, akkor egyszerűen nem vállalom a fellépést.

Tanítasz is?

Most már jó pár éve nem. Tanítottam a Zeneakadémián, és a Kőbányai Zenei Stúdióban, de én azt gondolom, hogy ezekben az intézményekben nem feltétlenül arra kíváncsiak, amit én tudok nyújtani. Ki volt írva, hogy mondjuk jön öt növendék reggel 9-től délután 6-ig, én voltam ott reggel 9-kor egyedül, és vártam. Aztán délben megjelentek egyszerre hárman, és mind a hárman nagyon siettek. De ezzel én most mit kezdjek? Úgy vagyok vele, hogy aki akar, az megtalál. Én senkit nem szeretnék presszionálni, hogy hozzám járjon, gyakoroljon, és, hogy elfogadja azokat a dolgokat, amiket mondok. Más a világ, mások a mélységek. Például, amikor egészen fiatal voltam, akkor nem volt pénzem arra, hogy megvásároljam az összes lemezt, amit szerettem volna. 1-2 lemezt engedhettem meg magamnak havonta, de azokat egy hónapig hallgattam. Csak azt. És az az információ amit én abból megkaptam, azt nem lehet összehasonlítani azzal, hogy ha most felmegyek a youtube-ra, rákeresek valamire, meghallgatom csak azt a részt belőle, ami épp érdekel, a többit átugrom és már lapozok is, mert már ott van a listában a következő húsz másik album. Ez egy más minőség. 

És Téged ez nem csavar be? Tudsz még ugyan olyan fegyelmezett lenni?

Dehogynem! Nyilván elvisz engem is az okostelefon, a Facebook, az Instagram. Próbálok ellene tenni. Van, hogy könnyebb, mert lekötnek a dolgaim, de olyan is van, hogy egy problémásabb időszakban automatikusan ebbe menekül az ember. Amikor elindul egy gondolatszál, jön egy másik, az kapcsolódik az előzőhöz, és így tovább, és egy olyan helyen köt ki az ember, ahová egyáltalán nem akart eljutni és egyáltalán nem ott van, ahol lennie kellene.

És észreveszed egyből, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene?

Igen, észreveszem, de nem mindig tudok ellene tenni, amikor ilyen idegállapotban vagyok.

És akkor hagyod, hogy magától elmúljon?

Nem, akkor az kell, hogy csendben legyek, és meditáljak. Befelé kell induljak, ahhoz, hogy ezt meg tudjam szüntetni. De nem mindig megy könnyen, pedig az eszköz ott van kéznél.  Általában az embereknek ezzel a zavart állapotával pont az párosul, hogy oda se tudnak fordulni az eszközhöz, ami segíthetne. Ez olyan, hogy nem látok szemüveg nélkül és nem találom a szemüvegem. Vagy amíg nem ittam meg a kávémat, addig nem tudom megcsinálni a kávét. De például elképesztő mennyi szemét jön ki belőlem a gyakorlás alatt is, és amikor befejeztem, és szétnézek magam körül, akkor nagyon jó látni, hogy ez már kívül van.