"A tanítás az egy életfeladat" - interjú Gauranga-val, vagyis Szűcs Gáborral

Ha valaki azt mondja, hogy budapesti jógaélet, akkor biztos, hogy Gauranga, vagyis Szűcs Gábor neve az egyik első, ami eszembe jut. Számtalan fesztivál, külföldi oktatók meghívása az Atma Centerbe, a saját jógastúdiójába, oktatóképzések, és több száz blogbejegyzés köthető hozzá. Ha valaki, akkor ő aztán nem fél megosztani a tudást másokkal is és a lehető legtöbb időt, és energiát fektet abba, hogy minél szélesebb körben megismertesse a jógát.

Hogy vagy most?

Folyamatos átalakulásban vagyok én is, mindig vannak kihívások. Egyrészt abban is, ahogy én megélem a jógát, másrészt a saját spirituális fejlődésem is változik. Látok néha olyanokat, akár ha a jógaoktatás példáját vesszük, akár mást, hogy valaki elkezd valamit, és akkor abban benne is marad egész életében. 

De nálad ez nem egészen így van.

                                

Nem, de persze nem ítélem el azt sem, mert lehet nagyon jó a stabilitás is. Megtalálhatja annyira önmagát valaki csak egy dologban, hogy az neki egy életen át jó legyen, de nekem kellenek újabb impulzusok és akkor abból tudok építkezni.

Kezdjük az elejéről! Mi volt a kiindulópont a jógában?

Olyan 17-18 éves koromig az átlagos gyerekek életét éltem, tehát nem volt még bennem semmiféle spirituális érdeklődés. Meg a családban sem. Ez még a kommunista időszakban történt. Mindenki párttag, meg KISZ-tag volt. Viszont gyerekkoromban sok időt töltöttem Moszkvában, kint dolgoztak a szüleim, és ott még erősebben hatott ez a politikai hangulat. De érdekes, hogy a jóga azért ott is jelen volt. Az első jógás könyvem is egy orosz könyv volt. Abból kezdtem el tanulni. Meg ugye itthon a Yesudian könyvből. Jógát és pránajámát gyakoroltam akkor még egyedül, hiszen arra még nem igazán volt lehetőség, hogy valakihez elmenjek. Aztán a jógagyakorlásból alakult ki a vegetarianizmus, és egy spirituális keresés is megindult mellette, és akkor valahogy a Krisna-tudatnál lyukadtam ki. Elolvastam a különféle vallások szentírásait és végül maradt a Bhagavad-Gíta. Az tetszett meg a legjobban. És akkoriban történt az első személyes kapcsolódásom is lelki személyekkel. 

És akkor milyen volt a Krisna-tudatú közösség?

1990. nyarán találkoztam Krisnásokkal, akik könyveket árultak Budapesten különböző helyeken. Vettem tőlük 1-2 könyvet, aztán kint az oroszoknál is találkoztam velük, (pont ez után a nyár után mentem vissza, szeptemberben kezdődött az egyetem 2. éve.). Még itthon mondták, hogy keressem meg a kinti Krisnásokat, mert biztos ott is vannak. Voltak is, de ugye ott teljesen illegális volt az egész. Bár akkor már elkezdődött egy társadalmi nyitás, kezdték elfogadni a nem ortodox, meg nem klasszikus vallási formákat. Találkoztam is Krisna hívőkkel, egy foglalt lakásban tartottak programokat minden hétvégén, tehát egyáltalán nem volt hivatalos a dolog. Aztán természetesen, amikor apám megtudta, hogy odajárok, akkor nagyon kikészült, mert féltette az állását, hiszen ha megtudták volna, akkor ki is rúghatták volna.

És egyébként a szüleid mit szóltak ehhez, azon túl amilyen akkor volt a politikai közeg? Ha nem ilyen lett volna, akkor szerinted támogatóbbak lettek volna?

Ezt nehéz megítélni, mert akkor azért nagyon félelem alapú volt az egész közhangulat. Nem lehet megmondani, hogy milyen reakciók születtek volna egy szabadabb társadalomban. De aztán egyébként is az történt 90-ben, amikor volt egy őszi szünet az egyetemen, hogy hazajöttem és itthon beköltöztem a Krisna templomba, ráadásul úgy, hogy nem is mondtam semmit a szüleimnek, hanem egyszerűen eldöntöttem, hogy véget vetek az anyagi, világi életemnek, és inkább a lelki életnek adom át a helyet.

Hány éves is voltál akkor?

19 éves, és természetesen, amikor ők ezt megtudták, akkor nagyon aggódtak amiatt, hogy az egyetemet be kellene fejeznem, mert a karrier az lényeges. Végül megalkudtunk abban, hogy kérek egy év halasztást, le lett papírozva, visszamehettem volna, ha akartam volna, de persze már nem akartam. Igazából azt láttam, hogy érzelmileg anyukámat törte meg jobban, apám valamivel elfogadóbb volt. De tulajdonképpen teljesen természetesek ezek a generációs különbségek. 20 évet eltöltöttem a Krisna-tudatú közösségben és ott is láttam, hogy amikor a Krisna hívőknek születtek gyerekeik, akkor ők nagyon igyekeztek, hogy a gyerekek is Krisnások legyenek. De hát ők meg nem akartak azok lenni. A lényeg, hogy mindenki találja meg a saját útját, és a szülő szerintem úgy tudja ezt leginkább támogatni, hogy ha elfogadja azt, hogy a gyerekének van egy saját elképzelése, és az nem feltétlenül egyezik az övével.

Később viszont újra a jóga került előtérbe az életedben.

Igen, ahogy intenzívebben bejött a jóga, az azért tovább nyitotta az életszemléletemet. Tehát egy idő után az addigi filozófiai, és spirituális felfogás kezdett egy kicsit szűk lenni. Azt a fajta kizárólagosságot, és kirekesztő hozzáállást, ami azért a Krisna-tudatban is jelen van, ugyan úgy, mint más vallásokban, vagy intézményesült spirituális rendszerekben, ahhoz már nem tudtam annyira alkalmazkodni. Közben azt meg azért látjuk, hogy a jóga egy sokkal szabadabb világ. Ha valaki túl tud lépni ezen az ego kérdésen, hogy csak a saját irányzata a legszuperebb, akkor azért rájövünk idővel, hogy ebben van egy közös érték. Nem arról szól a dolog, hogy az embernek be kell állnia egy olyan világba, ahol mindenkinek egyformának kell lennie, hanem arról, hogy az egyéniséged kibontakozását meg tudod-e támogatni.

Nagyon hosszú időt eltöltöttél a Krisna-tudatú közösségben, és értem, hogy az intézményes része kevésbé tetszett, viszont a személyes belső út és a Krisna-tudat megmaradt?

Az sem annyira, mert amikor már sikerült elvonatkoztatnom, hogy csak Krisna az egyetlen, akit imádhatunk, akkor arra jöttem rá, hogy engem Síva személyisége sokkal jobban vonz. Az, hogy valakinek milyen az istenképe az egy nagyon individuális dolog, amit mindenféle egyéni tényezőktől függ. És ha ezt megtalálja valaki, akkor az egy nagyon jó támogatás tud adni neki. Viszont ha bele van erőltetve valamibe, akkor abból az lesz, amit itt Európában is láthattunk: amikor Európa szerte elterjesztették a kereszténységet, akkor az itt élő különböző népek a saját ősi hiedelmeiket kénytelenek voltak valamilyen módon feladni, eltitkolni, vagy konfliktusba kerültek a hatalommal. Az egyistenhit a politikai hatalommal mindig könnyebben terjeszthető, mint az, hogy itt így imádják az istent, ott meg a szellemekkel, és az ősökkel kommunikálnak, stb. Az egyistenes környezetben nincs vita, nem kell meggyőzni senkit.

Nyilván te hozod meg ezeket a döntéseket, de azért mindig nehéz az egyik életből átmenni a másikba, vagy otthagyni magad mögött akár több évtizedet. Hogy viseled ezeket a váltásokat?

Én nem úgy élem meg, hogy most akkor ide-oda vetnek a hullámok, hanem inkább úgy, hogy ami értékes azt megtartom. Nagyon sok fontos, hasznos tudást adott az az időszak, amit a Krisna-tudatú közösségben eltöltöttem. Az a filozófiai tanítás és világkép nagyon közel áll a jóga tanításához is, de közben azért vannak más dolgok is a világon. Ha a jógát, meg a vallásosságot vesszük, amik közül lehet ugye a hinduizmus az egyik megközelítés. De ott van a sámánizmus is, amivel pár éve kezdtem el foglalkozni. Ez egy nagyon ősi, természeti tudás, ami az emberiségnek egy olyan korszakához, szemléletmódjához tartozik, amikor még nem volt ez az intézményesítés, és ez a társadalmi berendezkedés sem alakult még ki ennyire erősen. Ennek az egésznek vannak bizonyos előnyei, és a modern embernek is van arra újra igénye, hogy szorosabban kapcsolódjon a természet erőihez.

Ez egy érdekes dolog, mert tulajdonképpen ennek a három nagy iránynak a metszetében, vagy a különböző találkozási pontjaiban találtam meg azt, ami most vagyok. Ha csak az egyiknél kötelezném el magam, akkor kirekesztem a másikat.

A hangtál, és a dobolás is viszonylag friss dolgok az életedben, miért pont csak most? Tudom, hogy mindennek ideje van, de azért ezek eddig is itt voltak körülötted.

Igen, ezek a dolgok mindig akkor jönnek az ember felé, amikor ő készen áll rá. Nekem ez egy körfolyamat volt tulajdonképpen, mert a Krisna-tudaton belül, vagy abban az időszakomban elkezdtem foglalkozni a gyógyítással (természetgyógyászat, energiagyógyászat, csakratan, ájurvéda), és ugye ezek mind összefüggnek. A Krisna-tudatban nincs jelen a fizikai gyakorlás, de engem az is érdekelt. Aztán jött az ájurvéda, reiki, pránagyógyítás, szóval voltak ilyen kis korszakok. Védikus asztrológiával is foglalkoztam kb. 8 évet. A jógánál meg szerintem azért horgonyoztam le, mert azt vettem észre, hogy aki elkezd vele foglalkozni, az kap egy olyan önismereti, és egyben egészségmegőrző rendszert, amibe  neki kell az energiát belefektetnie. Tehát nem az van, hogy valaki megcsinálja helyetted, vagy rajtad, hanem te jársz a jógaórára, te gyakorolsz, te meditálsz, stb. És nekem ez tetszett. Az emberek kezébe adok bizonyos eszközöket, lehetőségeket, amivel aztán ők dolgoznak. Hiszen anélkül nem megy. Sok esetben az emberek elmennek egy csakratisztításra, várják, hogy valaki megoldja a lelki problémáikat, de valahogy ők nem akarnak változtatni a saját életükön, gondolkodásmódjukon, és nem akarnak erőfeszítést beletenni. Tehát erről a fajta szolgáltatói hozzáállásról nehéz az embereket lenevelni, hogy valaki majd megcsinálja helyetted.

Erről az jutott eszembe, hogy valahol említetted is, hogy az emberek nyaktól lefelé szeretnek jógázni, de a szellemiség az már nem biztos, hogy annyira érdekli őket.

Ebben most pont a hangtál, a hangterápia, meg a sámánság eszközei adtak nekem lehetőséget arra, hogy a saját életembe is jobban összekapcsoljam a fizikai szintű gyakorlást meg az önismereti meditációt, és hogy ezt a tanításomban is jobban át tudjam adni. Régen olyan workshopokat tartottam, hogy három órán át ászanagyakorlás volt. De az embereknek az igénye is változik. 

Miben változik?

Gyors és erőteljes változást látok. Nálunk például most is viszonylag erős órák vannak az Atma centerben, de már nem igazán a nagyon extrém dolgokat keresik. Kevesen vannak már azok, akik szupehajlékonyak akarnak lenni és persze a közösségi médiában látod az extra hajlékony embereket, de az átlag nem ilyen és nem is ezt keresi. Ugyanakkor valamilyen szinten az ő életükbe is be lehet vinni a spiritualitást, meg az önismeretet, és ehhez a hangtálazás, meg a hangterápia nagyon jó eszköz. Most már inkább olyan workshopokat tartok, hogy van benne egy kis ászanagyakorlás, van egy hangfürdő, és van egy közös mantraéneklés. Illetve az elvonulásokon is nagyon sok önismereti gyakorlatot végzünk, ami a sámánizmusból ered vagy légzéstechnikákkal, meditációs technikákkal dolgozunk. Például az nagyon sokat segíthet, ha az ember elmegy egy 3 napos elvonulásra, vagy jógatáborba, ahol belekerül egy olyan folyamatba, ahol több irányból érik impulzusok, és akkor ezzel el tud kezdeni dolgozni, szembesül bizonyos dolgokkal, elgondolkozik, és az az életének a további részére is kihathat.

Ha valaki nekem most azt mondja, hogy jóga és Budapest, és budapesti jógaélet, akkor biztos, hogy a te neved, ami elsőként eszembe jut. 

Na, hát az tök jó!!!

Hiszen a te nevedhez köthető a legtöbb, sok esetben ingyenes szabadtéri óra, fesztivál, és a nagyon népszerű és informatív blogod is.

Amikor mi kezdünk, akkor azért 5-6 jógastúdió volt már Budapesten. 

Korszakok és korosztályok vannak már a budapesti jóga történetében, mert itt azért már az én gyerekkoromban is volt jógaélet. Voltak azért ashramok, és közösségek országszerte. 

Igen, de ahogy most kinéz a piac az 10 éve változott óriásit.

Igen, az hogy ugrásszerűen elszaporodtak a jógastúdiók az az utóbbi 10 év alatt történt. Akkor még nagyon egyszerű volt nekünk is a dolgunk. Mindenki ismert mindenkit. Ha akartunk csinálni egy jógafesztivált, akkor összejöttünk 5-6-an, és megbeszéltük az egészet. Aztán elkezdtek gyarapodni a jógastúdiók, ami egy szempontból nem biztos, hogy baj vagy rossz. Ugye a Napforduló Jógafesztivált azóta is csináljuk, és ez egy jó lehetőség, vagy felület a kezdő jógastúdióknak, hogy be tudjanak mutatkozni. Ott sok mindenkivel találkozok, akik új arcok és látom, hogy van most már egy olyan generáció, akik nálam 10 vagy akár 20 évvel fiatalabbak és ők megint csak egy más gondolkodásmódot visznek bele az oktatásba. 10-12 évenként lecserélődik a szemléletmód. 

Nem érzel kicsit egy szétszóródást az által, hogy ennyi stúdió lett?

Én igazából nem mondanám azt sem, hogy komolyabb közösségi élet volt akkor, 10-12 évvel korábban. Akkor se volt, csak voltak törekvések az együttműködésre. Én azt gondolom, hogy ma már az együttműködést sokkal inkább a kölcsönös tisztelet, elfogadás alapjaira kellene helyezni. Hogy ne az legyen, hogy most jön valaki és ő akarja megmondani valakinek, hogy mi történik. Ez már egyre kevésbé működik. Mindig vannak, akik ezzel próbálkoznak és létrehoznak különböző szövetségeket, hogy majd mi megmondjuk, hogy ki a jó oktató. Ebben a dologban én nem látok komolyabb előrelépést, hogy 10 éve szorosabb kapcsolat lett volna a stúdiók között. Nyilván a létszám nagyobb, ezért az oktatók, vagy a stúdiók vezetői kevésbé ismerik egymást, vagy kevésbé tudják, hogy ki mit csinál. És nem nagyon van olyan felület, ahol el tudna kezdődni egy párbeszéd. Hogy ez miért van, nem tudom. Lehet, hogy van, aki félti a saját sikerét, nem akarja, hogy kikerüljenek műhelytitkok, vagy úgy gondolja, hogy jobban tudja, mint a másik. Nem tudom megmondani, megítélni. Én most is nyitott vagyok az együttműködésre, jönnek néha ötletek, hogy csináljunk valamit, megnézzük, kipróbáljuk. Volt 1-2 nagyon jó jógafesztivál szerintem. Én úgy gondolom, hogy egy jógafesztiválnak a fő célja az az, hogy olyanokat is behozzon, akinek nincs kapcsolata a jógával, vagy nem tud róla semmit, de ki akarja próbálni. Eljön egy napra, kipróbál több jógaórát és van egy paletta, amiből aztán választhat, van egy benyomása arról, hogy ki-mit csinál. Most sokan az All you can move kártya listán megnézik, hogy hova tudnak menni, mi van a legközelebb hozzájuk, vagy ritkább esetben már célzottan kiválaszt egy stúdiót, amit hall, amit ajánlanak neki, ami a közösségi médiában jobban megjelenik, és az alapján dönt. Az biztos, hogy egyre nagyobb érdeklődés van a jóga és a spirituális programok iránt is. Aztán az, hogy az érdeklődés növekszik gyorsabban, vagy a kínálat, ezt nehéz megmondani. Majd az idő eldönti, hogy mi az, aminek van létjogosultsága, és ami hosszú távon is meg tud maradni. 

Abban a pozícióban, amiben benne vagy óhatatlan, hogy érjen téged kritika is. Ezt hogy viseled?

A kritikának van két vetülete. Az egyik az, ami tényleg szakmai szempontból megalapozott formában él, és akkor azzal az ember tud valamit kezdeni. Azt mondja, hogy akkor átgondolom és megnézem, hogy mit tudok javítani. Nem feltétlenül úgy kell hozzáállni a kritikához, hogy ha valaki valamit mondott, akkor egyből a torkának esek. Ezen már túl vagyunk, meg szerintem én is túl vagyok. Aztán van az a fajta megnyilvánulás, ami nagyon személyeskedő hangulatba megy át, és tényleg megalapozatlan, és nem vezet sehova. Azt meg kiiktatom egyszerűen. Mondjuk, ha a saját FB csoportomban történik ilyen, akkor az biztos, hogy nem vezet sehova, mert letiltom őket és kész. Tehát nem kell nekem minden kritikára valamilyen védekező, vagy támadó módon reagálnom, vagy egyáltalán foglalkozni vele.

Régebben szerintem én is sokkal inkább kritikus és szűklátókörű voltam. Volt egy nagyon határozott véleményem, aztán rájöttem, hogy ezeket el kell engedni. Most már úgy érzem, hogy ez alatt a 10 év alatt is ebben sokat fejlődtem, jobban el tudom fogadni az értéket a másikban, akkor is, ha sok más kérdésben más az értékrendünk, vagy máshogy gondolkodik, mint én. Nem a különbségeket nézem, hanem azt, ami érték, ami hasznos. És nem pazarlom arra az időmet, hogy elkezdem elemezgetni. Nagyon kevés esetben szoktam már kommentelni bármit is például bele a levegőbe, az online felületbe. Ha valaki magán keretek között megkérdez, és úgy gondolom, hogy az ő számára fontos, vagy hasznos elmondani, akkor elmondom neki. De más egy magánvélemény megformálása, mint a fröcsögés. Sok esetben azt gondolom, hogy ezek a szükségtelenül kommentálók saját magukat minősítik. Ha van benned belső tartalom, akkor azt vedd elő, és ez valakinek tetszeni fog, valakinek nem. 

Tartasz oktatóképzéseket is, ahol biztos nagyon sok információval ellátod a tanítványaid, de ha lenne egy olyan tanács, amit kiemelnél a kezdőknek, akkor mi lenne az?

Ez nagyon sok dologtól függ. Az adott helyzettől és személyiségtől is. De ha 1-2 dolgot kellene kiragadni, akkor elsősorban azt mondanám, hogy igyekezzen megtalálni a saját személyiségét, a saját hangulatát, a saját stílusát. Ne másolni akarjon valami, vagy valaki mást. Egy oktatónak elsősorban egy spirituális folyamat a jógával való foglalkozás, és a jógaoktatást, ezért fontos, hogy létrejöjjön egy alkotó, kreatív, önkifejező tevékenység. Fontos, hogy magamból is mutassak valamit. Nem úgy, mint egy fitness instruktor, vagy személyi edző, aki nem feltétlenül tudja átadni azt, amivel ő szeret foglalkozni. Hanem nyilván a vendégnek az igényeihez kell illeszteni az edzést, és gyakorlatilag szórakoztatni kell őket. Szóval ez nem mindig könnyű műfaj, sokfelé differenciálódik a jógaoktatás. Most például az elmúlt 2-3 évben egyre inkább kezd az is kibontakozni, hogy növekszik a magánórák aránya, erről pont neked is van tapasztalatod.

De nagyon kevés olyan oktatót ismerek az eddigi pályafutásom alatt, aki azt mondta, hogy "viszlát 8 órás munkahely" és akkor főállású jógaoktató leszek. A többségnek van valamilyen más megélhetése és megtartanak hetente pár órát. Hogy te ebből meg tudj élni, ahhoz nagyon komoly szinten kell menedzselni magad, szükséges a marketing képesség, energiát belefektetni, megszervezni a jógaóráid, meg a vendéget rá, és ehhez nem mindenkinek van kedve, hangulata, tehetsége, és nem szeret vele foglalkozni. Valamilyen szinten nyilván kell, mert most már akkora túlkínálat van, hogy valamilyen formában mindenkinek marketingelnie kell magát.

És szerinted lehet úgy valaki jó jógaoktató, hogy van egy 8 órás munkája, és még utána tart egy egyszerre fizikailag és szellemileg is megterhelő órát?

Lehet, miért ne lehetne? Én azt mondanám, hogy nem feltétlenül jobb oktató az, aki egésznap órákat tart, és azon stresszel, hogy hogyan fog ebből megélni és a sok óratartás mellett nem jut ideje a saját gyakorlására. Szóval nem biztos, hogy ő jobb pszichés állapotban tud hozzákezdeni egy óra megtartásához, mint az, aki azt mondja, hogy van egy fix megélhetésem, van egy stabil gyakorlásom, és emellett van még igényem arra, hogy órákat is tartsak. Tehát az egyensúlyt kell megtalálni, és pont azt megmutatni az embereknek, hogy a saját élethelyzetén belül mit tud neki adni a jóga. Mert annak idején, amikor jöttek a nagy guruk Indiából a hippi korszakban és elkezdtek a megvilágosodásról beszélni, akkor annak az lett a következménye, hogy kialakult egy olyan elképzelés, hogy itt most mindent hátra kell hagyni. És nekünk is ez volt a Krisna-tudatban. Mindent fel kell adni, mert ez az igazi. 100% vagy semmi. De a jóga nem igazán erről szól. Most is Indiában, akik a jógát valamilyen formában gyakorolják, tanítják azoknak rendes polgári életük van, nem elvonulnak egy ashramba, és feladják a családot, a jövedelmüket, hanem beleilleszkednek ebbe a modern életritmusba, hogy a világi kötelességeiket is elvégzik, és a lelki oldallal is foglalkozzanak. És jó, ha ezt egy oktató a saját életében is egyensúlyban tudja tartani, nincs benne egy belső konfliktus, hogy most akkor azért nem vállalok gyereket, mert nem lesz időm gyakorolni. Ashtangásoknál van egy olyan mondás, hogy a gyerek a 7. sorozat. Persze viccesen mondják ezt. De azért nagyon kevés olyan ashtangást láttam, aki ezt egyensúlyban tudja tartani. Hogy foglalkozzon a gyerekkel is, de legyen meg a napi gyakorlás is és vívódik a belső hanggal, hogy: nem tudtam reggel 5-kor felkelni, hogy gyakoroljak. A család és a gyerekvállalás, a férfinak és a nőnek is egy olyan fontos projekt, amit szerintem nem lehet alárendelni ennek az egésznek. Indiában amikor jártam, láttam, hogy mennyi jógás jött ki és rángatták magukkal a gyereküket, hogy ő kint legyen 1 vagy 2 hónapig. De a gyerek nem csinál semmit, mert iskolába nem jár, hanem csak ott van, mint egy kiegészítő, és én akkor azt gondoltam, hogy nem ezt érdemli egy gyerek, hogy alá legyen rendelve a szülőnek.

De azért ennek van egy másik oldala is, hogy mennyire jó annak a gyereknek, hogy lát egy teljesen más országot, kultúrát, ami később akár a hasznára is válhat. 

De az azt jelenti, hogy akkor az ő szabadidejében elviszem, elmegyek vele világot látni. Viszont az, amikor egy gyereket kivesznek a megszokott életéből, amikor még nagyon érzékeny és formációs szakaszban van és rákényszerítik egy hippi életmódra, akkor érzelmileg és pszichológiailag is a biztonságérzete hiányos lesz. Én se viseltem jól azt, hogy engem kirángattak Moszkvába a szüleim, sokkal jobban szerettem itthon lenni. Azokat az éveket, amiket  itthon töltöttem a gimnáziumban, azokat sokkal tartalmasabbnak és értékesebbnek éltem meg, mint azokat, amiket kint. Mind ezt azért, mert el lett helyettem döntve. Persze kint is voltak barátaim, de az azért még sem ugyan az volt, mint itthon. Lehet, hogy ez az én saját sztorim, de felnőtteknél sem tartom jónak ezt a gyökértelenséget. Megyünk mindenfelé, világpolgárok leszünk, kiköltözünk Angliába, meg Amerikába, meg Balira stb. Ez szerintem egy gyökértelenség. Nekem főleg a sámánságon keresztül jött vissza, hogy nagyon fontos, hogy a saját gyökereinkkel, őseinkkel, és múltunkkal ápoljuk a kapcsolatot. Hiszen abból nagyon sok erő származik, és amikor ez nincs meg, akkor elvágod egy bizonyos szeletét a személyiségednek. Nekem ugye volt egy előző házasságom, és ők kiköltöztek Angliába. A lányomon már most látom, hogy neki nincs egy olyan fajta magyar identitása, hogy például ő haza akarjon jönni Magyarországra, mert itt milyen jókat lehet kirándulni, múzeumokba járni, megismerni a saját történelmünket.

Moszkvában például volt egy honismereti iskola is. Mi tanultunk magyar nyelvet, irodalmat, történelmet, és ezekből a tantárgyakból külön le kellett vizsgázni. Tehát nem csak az orosz iskolába jártunk, hanem ide is. Most meg azok a gyerekek, akik kikerülnek Nyugat-Európába, vagy ahova épp kivándorolnak a magyarok a megélhetési okok miatt, ott már ilyen nincsen. Nem az van, mint a diplomata gyerekeknél annak idején, hogy beültetik egy osztályba és akkor ott van egy magyar tanár, aki szépen megtanítja őket magyarul írni, olvasni, vagy arra, hogy ki volt Arany János, Petőfi Sándor, stb. Most már nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is egyre kevesebbet olvasnak. A szépirodalmat, a kultúrát, a történelmet, a vallást is különböző szinteken meg kell élni, és hogy ha ennek nincs meg az értéke, az is valahol az embert szegényebbé teszi és az ingerküszöbét máshova viszi.

Nem azt mondom, hogy valami extrém nacionalista lennék, mert nyilvánvalóan, aki a reinkarnáció elméletét elfogadja, az tudja, hogy a lélek már minden kultúrában létezett valamikor, és mindenhol vannak gyökerei. Különböző meditációs, és önismereti gyakorlatok során ezek feljönnek. Természetesen az sem véletlen, hogy engem a hinduizmus, meg az indiai kultúra ennyire megfogott, mert valószínűleg előző életeim egyikében ott éltem. Ezt asztrológus is megmondta, de például egy sámánutazásban is láttam, hogy Sívát imádtam egy előző életemben. Ezektől a hívásoktól nem tudsz elvonatkoztatni, és azt mondani, hogy ez nem játszik szerepet az életedben. De ugyanakkor megszületsz ebben az életedben, ebben a testedben, és azok a gyökerek, amiket itt a szüleidtől kaptál azoknak is van jelentősége és tartalma, azt is meg kell élni és abból is erőt kell meríteni. Ezek mind ott vannak, van egy vízszintes rétegződés, meg egy függőleges. 

Te hogy látod a jövőt? Mert ha például a védikus írásokat tekintjük alapnak, akkor jelenleg a Kali yugában vagyunk, és megyünk lefelé, tehát egy darabig jobb, emelkedettebb nem nagyon lesz.

Nem feltétlenül. Én azt gondolom, ahogy Gregor Maehle is mondja, hogy mindig voltak világkorszakok. Ahogy az emberiség evolúciója halad, úgy az alsó csakrák felől fokozatosan érünk fölfelé a magasabb szintek felé. Ha az elmúlt időszakot nézzük,(amióta az írott történelmet ismerjük, ami egy olyan 5-6000 év) láthatjuk, hogy ennek a történelmi időszaknak a fő csakrája az a manipura volt. Tehát megjelent a hatalom, az erő túlsúlya, nagy birodalmak jöttek létre, aztán csaták, háborúk által buktak el. Ez spirituálisan is kivetítette a hatását. Én magam is azt éltem meg, hogy egy ilyen autoritatív rendszertől való eltávolodás során tudtam megtapasztalni azt, hogy milyen az, amikor a saját intuícióm és szívem vezet. 

Egyébként azt gondolom, hogy fokozatos lesz ez a változás, nem arra kell gondolni, hogy valami nagyon durva, vagy központosított intézkedések által fog megváltozni az emberiség arculata, gondolkodásmódja, hanem ez egy egyéni érési folyamatnak lesz az eredménye. Az emberek ráeszmélnek bizonyos dolgokra. Most olyan csoportosulásokba szerveződnek, ahol van egy főnök, aki megmondja, hogy mi igaz, meg mi nem. Szerintem ennek a helyét felváltja a spiritualitásban is az, hogy mindenki sokkal inkább a saját belső templomában, és szívében dolgozik majd. Tehát ez a tekintélyelvű hozzáállás kezd átalakulni egy szeretet alapú együttéléssé. Aztán ennek a belső változásnak lehetnek olyan társadalmi, gazdasági, és környezeti következményei, amik hatással vannak a földre. Nyilván van egy kényszerítő erő is, mert egyrészt már nagyon sok ember van a földön, nagyon gyorsan növekszik a népességnek az aránya, ezzel együtt ez a sok ember folyamatosan elveszi más élőlények elől az élőhelyet. Továbbá emellett, hogy nagyon sok az ember, a haszonállat is nagyon sok például. Egyre több földterületet vonnak művelés alá, ami azt jelenti, hogy az őshonos növények és állatfajok elveszítik az élőhelyüket, és kipusztulnak. Lehetetlenné tenni az életüket nagyon könnyű, de aztán ha a gyerekednek kellene megmutatni, akkor az már nem megy. És ahogy egyre több területet vonnak művelés alá, ott 80-90%-ban takarmányt termesztenek a haszonállatoknak. Tehát nem csak az az egyik probléma, hogy nagyon sok ember van a földön, hanem az életmód is, amit élnek. Nem csak a táplálkozás miatt, bár ez egy nagyon hangsúlyos dolog, hanem ott van még a környezetszennyezés, a túlfogyasztás, a műanyagok eldobálása. Például amikor elmész egy klasszikus nyaralóhelyre nyaralni, és bemész a tengerbe fürdeni, akkor már te is a szemét között úszkálsz. Ez nagyon nem kellemes és nyilván az állatok is ugyanettől szenvednek. Vagy felmegy valaki egy 8000 méter magas hegycsúcsra, ami tele van szeméttel, mert eldobálnak mindent a hegymászók. Aztán örülnek, ha le tudnak jönni, de arra már nincs erejük, hogy a sátrakat és egyebeket összeszedjék. Külön a nepáli sherpáknak kell felmenni és takarítgatni, összeszedegetni azt a szemetet. Tehát amikor ilyen egyoldalúan használjuk a természetet, akkor egyre inkább elveszítünk olyan dolgokat, amiknek nem csak élvezeti, hanem spirituális értéke is van. Közben ha a természet energiáihoz tudok kapcsolódni, akkor az a bensőmben is egy természetes harmóniát hoz létre. De ha mesterséges környezetben élünk, és egyre jobban elszakadunk a természetestől, az akarva és akaratlanul is hatással van ránk. Nem ugyan az csendben, madárcsicsergésben meditálni, mint a város zajában. Teljesen más gondolatok jönnek, hogy ha elmeditálsz a természetben 20-30 évet, mint amikor itt vagy a főváros közepén. Máshogy fog működni az elméd.

Úgyhogy vigyázni kellene erre a természetes környezetre is. De ez is belső átalakulások következtében tud kialakulni. Fenyegetni, meg megfélemlíteni nem lehet és nem hatékony. Például a tengereknek a tisztítására is most már létrejöttek mindenféle nonprofit társadalmi kezdeményezések, és ez már egy jó irány. Meg az is nagy előrelépés, hogy a növényi étrend is ilyen mértékben terjed, és ez nem csak ideológiai okokkal magyarázható. Az egy dolog, hogy én ilyen spiri témákban hiszek, hogy nem szabad az állatokat megölni. De még ha valakinek ilyen jellegű gondolat nem is kapcsolódik ehhez az egészhez, csak azt mondja, hogy nem eszek minden nap húst, csak hetente egyszer vagy kétszer, akkor ez már jelentősen változtatja az egész folyamatot. Mivel ezeknek a nagy multinacionális vállaltoknak a működését a profit befolyásolja, mi azzal tudunk változtatni, hogy mire fizetünk ki pénzt. Megtörténhet akár 10 év múlva, hogy a McDonald’s-nak is a nagyobb százaléka vegetáriánus fogásokból fog állni, mert az emberek bemennek, és azt keresik. Nekik meg úgy is csak a profit a lényeg. Ha ezt lehet eladni, akkor ezt fogják árulni. Mikor én elkezdtem jobban foglalkozni azzal, hogy mi az az étrend, ami számomra a legjobb, akkor ugye abbahagytam a tejtermékek fogyasztást, átálltam a vegán étrendre, aztán a gluténmentesre. És azt látom, hogy a kínálat ezt már leköveti. Bemegyek egy nagyáruházba és van gluténmentes kenyér. Az más kérdés, hogy abban milyen adalékanyag van vagy nincs, de azt én döntöm el, hogy megveszem-e vagy sem. Egyre több a bio áru is, tehát ha van rá kereslet, akkor ez fokozatosan elkezd kiépülni és leköveti a piac.

És könnyen tudtál átváltani az ájurvédikus táplálkozásról a mindenmentesre?

Az élet folyamatosan változik, és ez így jó. Nekem nem okozott problémát. Sokat foglalkoztam az ájurvédával, és akkor abban az időben ez egy jó rendszer volt, de nem kell feltétlenül ezt sem abszolutizálni. Én azt gondolom, hogy az orvostudomány is sok olyan felfedezésre jutott, ami bizonyos szempontból meghaladta az ájurvédát. A modern tudást kellene összehozni az ősi tudással. A holisztikus megközelítésben, amikor teljes egészében tekintünk magunkra és a világra, abban nagyon sok értékes dolog van. Van egy olyan fajta gondolkodás, és tudás az ájurvédában, ami a modern körülmények között és a modern életre alkalmazva nagyon sokat segíthet, hogy az embereknek helyreálljon az egészsége.

De ha valaki csak megfelelési kényszerből, vagy divatból követ valamilyen táplálkozási formát, és utána rájön, hogy még sem működik nála, akkor sokszor visszakerül a függőségekbe az étkezésben. Én azt gondolom, hogy egyaránt az életben és a spiritualitásban is, amivel érdemes foglalkozni, az egyrészt a függőségek fölé emelkedés, bármi is legyen az, másrészt a félelmekkel való szembenézés a legfontosabb. Ha ezt a kettőt nem csinálod meg, akkor nem jutsz sehova se. Az emberek sokkal könnyebben tudnak olyan rendszerekben működni, hogy van a jó, és van a rossz. A jót elfogadom, a  rosszat kerülöm. És nem is gondolnak bele, hogy közben az egészben benne van a yin is, meg a yang is, mind a két oldal. 

Ha már yin és yang, szerinted miért jár kevesebb férfi jógázni és mit ajánlanál nekik?

A férfiak félnek a jógától, mert egyrészt azt gondolják, hogy itt nagyon hajlékonynak kell lenni. A másik meg, ami szerintem elriasztja őket, hogy nem tartják elég szórakoztatónak. Nekik a foci, vagy a box szórakoztatóbb, mert a férfias energiájukat jobban leköti, és én azt gondolom azok érnek meg erre, akikben egyrészt van egy spirituális érdeklődés, másrészt egy holisztikus egészségre felé való törekvés. Amikor egy férfi eljut oda, hogy nem csak arról szól az élet, hogy minél nagyobb legyen a bicepsze, hanem arról is, hogy funkcionálisan működőképes legyen, akkor elkezdi keresni a lehetőségeket. Szóval ez a férfiaknál is egy önismereti folyamaton keresztül tud bejutni. De egyébként a spiritualitásban is azt látod, hogy a nők sokkal könnyebben felveszik ezeket az irányokat. Van egy befogadó, nyitott gondolkodás bennük. A férfi mindenhol hős akar lenni, és ha ez nem sikerül egyből, akkor elveszíti az érdeklődését.

Szóval attól eltekintve, hogy milyen az arány a férfiak és nők között mindenkinek az az üzenet, hogy el kell indulni az önismeretnek az útján és van, akinek ebben a jóga is egy fontos szerepet tölt majd be, és lesz, akinek más gyakorlatok fognak segíteni. 

Én is egy időben futottam, thaiboxoltam, saját testsúlyos edzést végeztem, most pedig a kettelball-t csinálom mellette. Szóval az nem baj, ha valaki a férfiasabb energiáit is megmozgatja a jóga mellett, amiben van valami nagyobb kihívás. Itt jógán azt éli meg, hogy bejön egyedüli férfiként, a csajok sokkal hajlékonyabbak, azt látja, hogy nekik több a sikerélményük, mint neki és akkor elveszíti a lelkesedését. Meg kell ismerni, érteni, és a saját helyén kell kezelni ezeket a dolgokat. Sokan mondják nekem az edzőteremben is, hogy nagyon merev a testük. Szoktam jógázni edzés után és lassan a többiek is átveszik, mert rájönnek, hogy tényleg szükséges, viszont a sportedzők ezt nem annyira helyezik előtérbe. Majd idővel ezek egyszer összeérnek. 

Aztán fontos az is, hogy egyáltalán testmozgás közben tudatos legyen valaki. Erre már vannak szakemberek. És a testtudatosságtól egy következő lépcsőfok, hogy a saját személyiségemről is tudatossá váljak. A jógában ugye a légzés az egy kapocs a fizikai szint és a mentális szint között. Nekem éveken át nehézséget okozott, hogy hogyan tudom az emberek életébe behozni a légzést, hogy ezzel is foglalkozzanak, ezt is fontosnak tartsák. Ez úgy sikerült, hogy nem konkrétan azokat a légzőgyakorlatokat kezdtem el tanítani, vagy nem elsősorban azokat, amik a jógában vannak, hanem olyan légzéseket, amiket a sámánizmusban is használnak. Aztán jött a transzlégzés, ami mindenkinek egy nagyon erős élmény szokott lenni. Akkor rájönnek, hogy milyen, amikor csak lefekszenek és elkezdenek lélegezni és úgy is lehet transzélményük mindenféle tudatmódosító nélkül. Egyből világossá válik, hogy a légzésnek mekkora ereje van.

Annak idején én is csak a  hagyományos gyakorlatsort próbáltam végigvinni a légzőgyakorlatokból, amikhez az emberek nem nagyon tudatok kapcsolódni. Sőt nekem sem voltak olyan megéléseim benne, hogy ez mekkora élmény. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ezeknek az egyszerű, de nagyon is mélyreható módszereknek is jogosultsága van. A jógát is, ha nagyon traicionálisan akarod gyakorolni, vagy gyakoroltatni, akkor egy nagy fellegvár szerű dologgá tud válni. Sok ember azt érzi, hogy az ő hétköznapi helyzetében vagy állapotában nem tud kapcsolódni hozzá. Nem is gondolom, hogy ha valaki 5 percig vissza tudja tartani a légzését, akkor az egy magasabb rendű légzőgyakorlat, mint az, hogy a száján keresztül nagyon intenzíven lélegzik. Tehát nem úgy kezelem ezt, hogy szintekre bontom, hogy csak ez a legmagasabb szintű gyakorlat, és ha ezt nem tudod, akkor nem tudsz semmit. Ha az indiai jógahagyományt megvizsgálod, akkor ott is azt látod, hogy az egész indiai társadalom történelmének különböző szelvényiben élő emberek a saját szintjükön alkalmazták ezeket a gyakorlatokat. Egy tantrikus jógi, egy nága baba bort iszik koponyákból, neki az egy meditációs gyakorlat. Erre egy védikus jógi azt mondja, hogy hát ez micsoda tisztátalan dolog! De ez is az életnek egy aspektusa. Ahogy van a szattva, a radzsasz, a tamasz, úgy mindegyiknek megvan  a fejlesztő vagy vivő ereje, amibe bele lehet kapaszkodni, ami által el lehet jutni valahova. Ha így nézzük, akkor bármelyik úton el lehet jutni a megvilágosodásig. Annak idején ugye csak a Krisna-tudatban voltam benne, ami egy nagyon védikus, szattvikus irány. Meghatározott volt, hogy mi a tiszta, a szent, és mi az anyagi, a szennyezett, és az elutasítandó. Mondok erre egy példát. A Krisna-tudatban mi mindig úgy tanultuk, és ezt a lányok is elfogadták, hogy a menstruáció idején ő piszkos, szennyezett, nem érhet senkihez, nem imádhatja Istent, és neki külön el kell vonulni. De igazából érdekes, hogy a hinduizmus is sok szempontból egy nagyon patriarchális dologgá vált. A férfi energia nagyon előtérbe lett helyezve, a női energia meg nagyon háttérbe szorult. Ugyan úgy, mint a kereszténységben. De voltak, akik elkezdtek foglalkozni a menstruációval, a női ciklusnak a misztériumával. Ők meg azt mondják, hogy igazából a nők, amikor menstruálnak, akkor annyira megnyílnak az univerzális energiák felé, hogy azt egy férfi nem is tudja elképzelni. Egy nő ezen keresztül él meg egy magasszintű spirituális élményt. Úgyhogy itt is nagyon sok dogmát le kell tenni még, és biztos, hogy annak is van egy szerepe, és dinamikája, hogy a jógaoktatók között is nagyon sok a nő. Aztán az, hogy ők ezt mennyire nőként élik meg vagy elférfiasodnak benne az már egy másik kérdés. A női létnek vannak olyan misztériumai, aminek férfiként csak a felszínét tudom megkaparászni, és méltatni, hogy ennek mekkora jelentősége van. Hiszen én nem élem át azt, amikor egy nő terhes, szül, vagy menstruál. Teljesen más pólust, minőséget él meg, mint egy férfi, teljesen más energiákat hordoz, és a kettőnek az egyesülése meg a szimbiózisa jelenik meg a tantrában például. Amikor a férfi külön próbál a lelki útján haladni, és a nő is, akkor az egyedül nehezebb lesz egy szempontból, ha nincs meg a másik pólusnak az energiája. De a mai kultúrában meg együtt is nagyon nehéz, mert nehéz a kapcsolatot egy olyan szintre kifejleszteni, hogy tényleg spirituálisan tudják megérteni és támogatni egymást, és el tudjunk vonatkoztatni ezektől a dogmáktól, amiket a társadalom vagy valamilyen kultúra ránk rétegzett. 

Például Tom Kenyon könyvét a Mária Magdolnát nagyon ajánlom. Ahogy a mi modernizálódott keresztény kultúránkban megjelenik ez az egész történet az egy nagyon átszűrt információ. Például ha visszakeresünk, akkor láthatjuk, hogy mit-hogyan vett át a kereszténység az egyiptomi, misztérium iskoláktól, a suméroktól, vagy a zsidó kabbalából. Ezek mind ott vannak és mind hatottak, és aztán az egészet lepucolták egy olyan formátumba, amit könnyen be lehet adagolni az embereknek, akik általa egyszerűen vezethető, manipulálható tömeggé válnak. De nyilvánvalóan pont ezért keresgélnek az emberek más felé is, mert a teljességet akarják megélni és nem azt, ami be van velük etetve. 

Hogyan látod magad 10 év múlva? 

Jó kérdés! Beszéltünk erről a természetközeli életmódról, mi pedig pont most igyekszünk, hogy egy kertes házat vegyünk, ami remélem, hogy lehetőséget ad arra, hogy a földdel, és a természettel egy közelebbi kapcsolatba kerüljek. Ami például Krisna-völgyben sem sikerült. Hiába volt ott a farm, sőt biofarm, az történt, hogy odament egy csomó városi gyerek, de a hátuk közepére kívánták a kapálást. Inkább mentek Krisnát imádni a templomba, meg a számítógépet kalapálni az irodába. De a földdel kapcsolatba kerülni nem sikerült. Nekem sem. Korábban, amikor kertes házban éltünk, akkor már a fűnyírástól is herótom volt, mert sokkal szívesebben töltöttem volna mással az időt. De most megérett bennem az, hogy a gyerekeket is meg szeretném tanítani arra, hogy nem a boltban kell megvenni a paradicsomot, hanem azt el lehet ültetni, nevelni, és le lehet szüretelni. Az is élmény. Ha az embereket afelé akarjuk vinni, hogy hozzák létre a saját környezetükben, amire szükségük van, akkor személyes példával kell mutatni. És nem csak a példa kedvéért, hanem hogy ténylegesen én is megéljem, lássam, hogy esik az eső, hideg van, meleg van, hogy reagál erre a növényi környezet, vagy az állatvilág, stb. Így sokkal jobban is érzem ezeket a változásokat, mint amikor a piacon csak az árakat látom. Ha az ember visszatalál a természethez, a saját gyökereihez, akkor a személyiségének egy olyan aspektusával is kapcsolatba kerül, amit ebbe a lefóliázott műanyag létbe szépen belerakott magának, de nem lát ki belőle. Tehát én igyekszem egy olyan úton haladni, hogy ne az legyen számomra az ideális életmód, mint például amit Dohában, vagy Dubaiban láttam, ahol ha kimész a természetes környezetbe, akkor az csak egy sivatag. Csak úgy lehet létezni ott, hogy mindenhol megy a légkondi, máshonnan szállítják be az élelmiszert, a tengerből csinálnak ivóvizet. Az alapvető életszükségletek is el vannak választva a természetes környezettől, nincs már semmilyen kapcsolat, gyakorlatilag egy inkubátorban élsz. Magyarország ebből a szempontból azt gondolom, hogy még egy szerencsés hely. Itt azért viszonylag jól megmaradt a természetes környezet, és ha az ember akar egy földdarabot szerezni magának, vagy van közösségi kert, akkor meg tudja mutatni a gyerekeinek, hogy egyáltalán, hogy nőnek a növények. Szerintem fontos, hogy erről is legyen egyfajta benyomásuk. Szóval ez az egyik terv a következő évekre. A másik, hogy szoros kapcsolatot érzek a jóga és a sámánizmus között, és van egy olyan közös kapcsolódási felület is, hogy akik a jógával kapcsolatba kerülnek, őket elkezdi érdekelni a sámánizmus is. Nagyon jó megtermékenyítő módon tudnak hatni egymásra. Akik rajtam keresztül megtudtak a sámánizmusról bizonyos dolgokat, ők egyre többen elkezdenek vele foglalkozni, tanulni, kérdezni, és szerintem ez a két irányzat nagyon jól tud hatni egymásra. Mind a kettőben van egy globális gondolkodásmód, de ugyan akkor ott van az is, hogy a saját helyi környezetünkhöz, gyökereinkhez, az ott lévő energiákhoz, meg ahhoz a fajta közeghez és kultúrához is kapcsolódjunk.

Akkor a tanítás marad?

Igen, a tanítás az egy életfeladat.